Novemberi lámpafény

Novemberi lámpafény

Láttalak tegnap szaladni,
de a mában már nem vagyok biztos.
Fakuló falevelek hullottak le
és gének változtak meg azóta.
Robogtál az esőben,
életed is volt, forintos
s ugyanúgy vágytál a hóra.
Pelyhekből takaróra.
Pelyhekből,
melyek zsenge szíved
fogták dalolóra.
Zengetni szeretted volna a levegőt
lágyan, kedvesen-fals hangokat lehelni bele,
s hirtelen csodás, igaz ének zengte be a tájat:

Szememre Hófödél
legyen könnyű bánat,
ha hozzá hó fölér
mossa le hibámat.

Mossa le hibámat
zsenge szó, fehér hó,
mossa le hibámat
mindig tovaringó

Pelyhekből Hófödél
ahová hó fölér,
zsenge szív, őszinte,
kettőnkön eltökél.

Csillagot dédelget
bús fejünk fölött és
örömöt ölelget
a jókor-feledés.

Szeretlek újra majd,
fehér hó betakart,
megfagyott szívembe
szíved meleget hajt.

Szerelem újra kél,
szememre Hófödél.

Akadályba ütköztek az oxigének,
olybá tűnő volt,
mintha igaz volna,
mintha lehetne hinni
szirének énekének.
Csorba tette a szépet
gyönyörűvé.
Egészen hihetetlen,
ahogy szorongatom ezt az
átejtő, szép-emlékű, régmúlt fényképet.

2009 -Dóczi-