Télmagasztaló

Télmagasztaló

Fehér gyöngyök,
eltűntek mind,
zöldbe burkolóznak gömbök,
az ég életet hint.
Csak belőlem halnak ki remények.
Csak belőlem hal ki mind.

Finoman ropogó pehely,
nekem üdvösebb,
igazabb, mint egy aranykehely,
számomra kedvesebb.
Hamis jóval teli díszlombozat:
csak ebből kevesebb...

A Komor, a homály,
nem az éledés ad örömöt,
szürkeségben szívem sem fáj,
miért vágynám e csökönyöst?
Megpihenni kell önmagamban.
Meglelni a belső örököst.

Kósza gondolat ez is,
elröppen, mint a madár.
Elviszi tavasz, szúrja tövis,
kitisztul a láthatár.
Bennem mégis sötétedik minden.
Bennem mégis fáj a virágszál.

2008 -Dóczi-